Már egy ideje lehetett tudni, hogy Debrecenbe megyünk októberben. Ezt meg is tettük többen, izgága goblin-gyerekek módjára. A HAW és a Torn From Earth zenekarok indultak neki, meg a rajtuk piócaként élősködő szeretőik, mint leginkább jómagam, meg a Lili, de ő tökre aranyos.
Mi is volt? Az volt, hogy a Molnár „Pepe” kiemelkedő vendégletével folyamatban lévő „Ketté tesz" turné pont ebbe a Hajdú-Bihart célzó állapotába érkezett el. Csodálatos, kötelezően megnézendő flyer ITT.
A próbateremtől viszonylag délután indultunk el, némi hetvenkedés, söröknek megivásai és biztonsági vécébefosások után. Az út szelíd vihogás, némi üvegbe, majd zacskóba hugyozás közepette telt, mialatt nyilvánvaló metálklasszikusokkal riogattuk egymást nagy egyetértésben.
A debreceni HNO3 nevű helyet elég könnyedén megtaláltuk. A berámolás után a szervezők nagyon benyuszizták magukat a szívünkbe, amikor megmondták, hogy adnak pizzát és sört. És rögvest adtak is (ezt üvöltve mondom). Azzal kapcsolatban, hogy mennyi sört kaptunk, megoszlanak a vélemények, de mindenesetre az biztos, hogy kaptuk sört és fogyasztottunk is. Jó kedéllyel vetettük bele magunkat a rockéletbe tehát.
Az egyik előzenekar a Document of Forgotten Smiles volt, akik névre jajjmama!, ráadásul így ilyen összevissza kisnagybetűvel írva. Hát mi bajuk van már, nem? A zenéjük meg a fizimiskájuk alapján viszont szerethetőek is lehetnek ők. Például a Majority Rule, akiket íznek jelölnek, nagyon fasza dolog. Pont ugyanezt mondanám a Hatred Solutionre is, viszont nekik meg miért nincs basszusgitárosuk? Ki a nemnormális akkor most, nem? Elég dühösen is játszották mondjuk a szaggatós gyilokot. Szerintem éppen ezért! Komoly tumultus volt a kis koncertteremben mindkettőre. Előre!
Mi az előzenekarok tájékára igyekeztünk már tíz doboz sör környékén tartani, ami szerencsére sikerült. Kivéve a Dávid (hát a HAW énekese, haver), mert ő szerintem - de mások szerint is - túl jóképű ahhoz, hogy igyon. Marci (hát a HAW gitárosa, haver) miután fátyolos tekintettel 50 percet beszélt fiúgyermekéről, Kálmikáról (tehát Kornélkáról), kicsit nehezményezte, hogy nem sikerült leittasodni, demér, hiszen 10+ sört meginni? Nemtudni.
Pár percekkel később, amikor kezdett a nagyhírű HAW zenekar, szerencsére megcsapta a jó Marcit a koncertlátogatók testhője, így elégedetten vettük észre, hogy zökkenőmentes a joviális apukából ’Joe Hallenbeck részegség’ egyik markáns stádiumába átvedlés. A koncert nagyon kíméletlen volt, rengeteg koncertlátogató sóbálvánnyá is merevedett pont ennek köszönhetően, de volt egy embergyerek, aki meg éppen, hogy ellenkezőleg. Mint egy élveteg kispejlovam, Ráró, úgy ügetett-kalimpált ott a színpad előtt! Később ölben vitte kicsit Pót. Aztán csodás interakció indult és egy egyedülálló circle pit is kerekedett ennek megkoronázásául. Mondjuk inkább parallelogramma pit volt, és akkormivan. A lendület jellemezte ezt a fellépést, ennek köszönhetően, és mert nem lett eléggé átgyakorolva, a bendzsós ’All Good All Fine’ episztola el is maradt sokak nagy szomorúságára. Nem nagyon nehéz imádni a HAW zenéjét, mert a maguk ’parasztok a fővárosban’ himnuszával és egyszerű, de nagyon hatásos és változatos zsigerrock megközelítésével szerintem magasan verik a honi southern mezőnyt. De hadd ne buzuljak már.
Mindezek előtt még játszott természetszerűleg a Torn From Earth zenekar is, akik kezdenek elég nélkülözhetetlenek lenni a magyar torzsalkodás palettájáról. Fontos tudnivaló, hogy a 4. szám környékén meg szoktak állni, de hát, az meg van vagy 45 percnyi, akkó meg mi a baj, nem? Körülbelül akkorát romboltak a fiúk itt is, amekkorát szoktak, az meg legalább akkora, mint egy sikátorrobbanás. Viszonylag rövid időn belül legalább ötödik alkalommal látom őket és tudom élvezni mindig. Ha Beton Balázs barátomat szeretném idézni, akkor azt mondom, óriási sludge, amit nyomnak a faszik, héhéj! Van benne Neurosis, meg senyvedés rendesen, meg erősen Baroness is és az egész ilyen dühös izomgócként lüktet, reklamál. Tényleg óriási, haver! Megpotykázza a segged. De hadd ne buzuljak már, nem?
Lehet, hogy a 10+ sörnek, lehet, hogy a méltán emelkedett hangulatnak köszönhető, de a koncertek vége után kisvártatva teljes természetességgel alakult ki egy jó félórás pofon-konteszt, ahol gyakorlatilag az illendőség határait feszegetve vertük hülyére egymást, de leginkább Molnár Pepét. Ő több pofon, valamint egy iszonyatos erejű nyakszirt ütés gazdája lett még hajnali kettő előtt. Ezek közül többet nagy vigadalomban, néhányat elképedt, borzongó Rubint Réka arccal vett tudomásul. VIDEÓ!
Az este egyik csúcspontjáról sajnos csak kevesen tudnak, de most majd annál többen. Pó bácsit (hát a HAW basszusgitárosa, haver), miután egy helyi középkorú embernek pofon helyett baráti ölelést osztott, félve szólította meg kispejlovam, Ráró, a koncert hőse, aki kiderült, hogy Sinnemann Péternek hívják. Péter pofont szeretett volna kapni Pó bácsitól. Mindennek előtte ő osztott egy olyat, hogy ha nincs Pón a sámsoni szakálla, gondbavan. Eképp viszont állta a csapást és olyformán viszonozta, hogy HÁDRIZSS! Péter sajnos még állva elájult és letört két foga és koppant a betonon, de azóta örök szeretetet érzünk iránta mindannyian, főleg Pó bácsi. Szerencsére a másnapi Balmazújvárosi mulatságra is átjött, és kicsit sem meglepő módon az is kiderült, hogy csodálatos ember, akivel szeretnénk barátságot kötni és megnyuszizni őt.
Debrecenben még az fordult elő, hogy az este hajnalban lévő részében Gazsika (hát a HAW meg TFE dobosa, haver) és Pepe a két jóbarát, mint két jó légy ismételten beköpték egymást, de szerencsére minket is, valamit Pepe okádott egy picit. Egy érdekes momentum akkor adódott, amikor a Dóra nevű lány a csaj mivoltával fegyelmezte be a legnagyobb köpködőt (Pepe), azzal hogy lenyalta a sörhabot a lucskos mellyérő, majd kigombolta az ingjét, hogy lehet odaköpetni. Az olyan volt, hogy kicsit felháborító-kicsit feláll a fasz. Pepe szerencsére úr maradt.
Érdekes volt megfigyelni továbbá, hogy a helyi fiatalok nagy része minden mondandóját Lugosi Béla nézéssel nyugtázza. Ezt méltányoltuk, így átvettük páran és használjuk. Köszönjük szépen. Az afterparti egy helyi diszkózás volt, ami számítógépről rockzene winampon. Itt az igazán nagy élmény az volt, hogy hajnali 3 körül végre megismerhettük a hely szellemét, Commandantét. Ő addig nem került elő, de utána is az árnyékvilágban mozgott, néha előtűnve és közelről, szótlan bámulva az emberek arcát. Nekem az arcomat is simogatta. És akkor végig féltem. Ezután egy tetemesebb időre eltűnt és miután Clutchra vonatoztunk (!) – ez tán parasztabb volt, mint egymás arculköpése – megjelent egy ágymatraccal és embereket vert meg vele. Csoda volt.
Pó bácsi még értekezett kicsit Viktorral (hát a TFE gitáros/énekese, haver) a pandamacikról, mi meg szép lassan aztán álomra szenderedtünk a földön, reszketeg hernyóként hálózsákjainkba bugyolálva. Végülis hárman ékelődtünk egymásba érzékien Dáviddal és Lilivel egy dobcucc 3 gitár, meg egy orgona között. Pó bácsi kicsit később már a fejünknél fuldoklott bugyborékolva. Neki egyébként olyan nagy szerencséje volt, hogy reggel mehetett az első vonattal vissza Pestre melózni, majd délután vissza a Balmazi koncertre ismét vonattal. Eléggé barbarian.
Amíg Pó bácsi dolgozott Budapesten, mi a debreceni HNO3 kerthelyiségében henyéltünk, 30 percenként pizzát rendeltünk, zenét hallgattunk, kimentünk boltba, próbáltunk gyermekdeden durrantásainkat meggyújtani, de ezúttal nem sikerült egy se. Szomorúan, megperzselődött rózsákkal ücsörögtünk tovább. Ezen felül ugye a nem minőségi táplálkozás meg a sok ital hozományaként többünknek háborgott a kis gyomikája, így diszkréten váltottuk egymást az egyre inkább elviselhetetlen szagúvá váló illemhelyeken. Amikor épp nem puffadtunk, akkor sokszor jól is éreztük magunkat, főleg, amikor összetudtunk bújni. Meg miután befújtuk az orrunkat valami helyiektől kapott sprével. Segített legyőzni a másnapot! Ezúton is köszönet érte!
Egyébként baromi szimpatikus a hely. Muszáj megemlékezni róla. Kicsi, de van több próbaterem, ahol egymásnak adták a kilincset a zenekarok. Mi a kanapéról néztük őket katatón gyapjasmajmokként. Ami még nagyon kellemes volt, az a dekor. Baromi jó kis fali képek, kint van a klasszikus Fugazi fotó, mikor Guy Picciotto lóg a kosárpalánkról, szóval én otthon éreztem magam egyből. Még fosni is mertem ugye. Azt meg alig merek bárhol, mert nagyon púzok közben és félek, mit szól ehhez, aki hallja.
Kisvártatva -12 órák múlva- megjött Pó bácsi és indultunk Balmazba. A Bakiban (helyneve) az volt a nagyon nagy lélekgyümölcs, hogy egy csodás kis mag a debreceni koncertek, meg a koncert végi izgalom kavalkád hatására tán, átjött. Nagyon jó volt velük kicsit beszélgetni koncert előtt/után. Tulajdonképpen az egyik legnagyobb ajándéka az ilyen megmozdulásoknak, hogy tök jó fej, pozitív gyerekeket lehet megismerni, mint amilyenek mi is vagyunk, meg mint amilyen például Sinnemann Peti és a kis utazó cirkusz.
A balmazi buli másik váratlan öröme számomra, hogy több csodálatosan sütőtökmellű leány volt lent. Én nem is hittem a szememnek. Legbelül ficánkoltam, hebrencskedtem örömömben, mint egy nagyon lelkes kutyuska. Itt előzenekar híján csak TFE és HAW mulatság adódott, de egy barátias, kellemes környezetben harapták meg a színpadot a rockzenekarok. Bár Ödi a korára és fáradtságára hivatkozva csak három számot igényelt, mégis odabetonozták a negyediket is kókeményen.
A HAW most meghatóbb jellegű koncertet adott, az All Good All Fine is előkerült például, a lelkileg kismaci állapotú közönség meg örömmel habzsolta minden pillanatát. Dávid is elővette a farpofa táncot, hála a magasságos Istennek, így összességében majdnem tökéletes lett az este. Azt a tejfölös toastot párizsival nem értettem, meg olyan kurva hideg volt, mint a fasz, de ezt leszámítva csodálatos és magasztosan bróságos volt az ügylet. Mindenki köszöni mindenkinek, aki ott volt valaha.
Ja és Pepe jól van.
Megmondás