Ez elmúlt években a noise-rock bizonyos képviselői, meg a délies zenei ízek mellett volt egy zenekar, amit egyszerűen nem tudtam annyit hallgatni, hogy megunjam. Pedig izomból rápróbálkoztam a dologra. Ők a Minutemen, amit három ember alkotott. D. Boon -bal oldal-, aki pufók gumimaci módjára pattogott és éles sikonyálásokat gerjesztett gitárjából és torkából is, Mike Watt -jobb oldal-, aki több generációnyi basszusgitárosra hatott életművével és zenéhez való hozzáállásával, valamint George Hurley -hátul-, a reverse-bundeszliga séros dobos, aki annyira szívén viselte az izgalmas dobtémák kitalálását, mint ET a hazajutás gondolatát (ráadásul mindketten megcsinálták).

Baromi érdekes egy zenekar ez. Abba a csoportba tartozik, amelyik nem szeret olyan dolgokat csinálni, amit elvárnak tőle. Inkább arra mentek mindig, amerre intuícióik (legyen az hirtelen jött ötlet, átgondolt koncepció vagy egyszerűen csak egy poén) vezették őket. Sok tekintetben voltak ösztön-zenekar, de fontosnak tartom azt is vehemensen kijelenteni, hogy kőkemény és tudatosan alakított elv-rendszer (szórólapozás, lemezfelvétel, borítók, gitárhangolás, szövegek, koncertkezdések, stb.) húzódott meg a háttérben. Természetesen majdnem mindent saját kézben tartottak. És ebből a okosabb ember rá is jöhet, hogy vajon miféle zenét játszhat a Minutemen. Hát punkok voltak, mint az állat. Azaz ez azért nem ilyen egyszerű. Fénysebességgel cikáztak a punktól a free dzsesszen át a folktól a funkig.

A történetünk a hetvenes évek Amerikájában, még közelebb San Pedro-ban kezdődik, ahol a 13 éves Mike Watt és D. Boon találkoztak. Egész pontosan egy parkban D. katonásat játszva Mike nyakába ugrik egy fáról, majd meglepődve tapasztalja, hogy Mike nem eszkimó. Mivel a többi haver már szétszéledt, ezért szépen elkezdtek cseverészni, majd ez többször előfordul és pillanatok alatt elválaszthatatlan haverokká válnak (D. Boon anyukája vette rá őket a zenélésre, ő mondta Mike-nak, hogy az övé a basszusgitár legyen). El is kezdtek zenélgetni (egy-egy riffet játszottak órákon keresztül), de fingjuk sem volt még semmiről, így mindenre maguktól kellett rájönniük. Mike például sokáig abban a hitben élt, hogy a húrok feszességének a beállítása minden zenész személyes döntése, van aki lazán szereti, van aki feszesen. Két év után jöttek rá, hogy a gitárosoknak nem árt összehangolniuk. Aztán össze is hoztak bandákat a gimiben, amikkel többnyire feldolgozásokat játszották.

Aztán '76 környékén betört a punk Amerikába is és eljött a változás. Mike-ék szépen rádöbbentek, hogy nem csak az aréna rock létezik, hanem hozzájuk hasonló frusztrált fiatalok, kis szaros klubokban egymás pofájába köpködhetik saját dalaikat. Ez 'a zene mindenkié' jellegű felismerés gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásukat. Innentől kezdve elkezdék egyre komolyabban venni a muzsikálást. Georgie-val egyébként egy házibulin találkoztak és ismerkedtek meg (annak ellenére, hogy egy gimiben és egy évben érettségiztek), amin Mike hullarészegen bezárta a fürdőszobába és rávette, hogy szálljon be hozzájuk dobolni (később pedig elájult). Először The Reactionaries néven alapítottak bandát egy plusz csávóval (névleg Martin), aki énekelt, de aztán rájöttek, hogy ez a klasszikus rock felállás elég ciki, nincs szükségük rá, így dobták a csávót. Ekkor George beszállt egy Hey Taxi nevű new wave bandába, Mike-ékat pedig egy Frank nevű tag egészítette ki dobon. Az első bulijukat Black Flag előzenekarként játszották, ami után Greg Ginn a Black Flag gityósa (nem mellesleg a a független SST Records egyik alapítója), meglátta bennük a fantasztikumot és fel is ajánlott nekik, hogy kiadna egy lemezt velük (a produceri munkát is ő látta el). A felvétel előtt a Frank nevű dobosnak elege lett a koncerten erőszakos és primitív punk közönségből és elmenekült posztjáról, így George-ot visszahívták, hogy rögzíthessék az anyagot. Felnyomta nekik azt a hét számot, de azt mondta, soha többet nem játszik velük (haha). Na, itt kezdődik az igazi Minutemen időszámítás, 1980-ban.

Paranoid Time (1980)
Ez a lemez több szempontból is igen kemény. Egyrészt azért, mert ez az SST Records második lemeze, a Black Flag klasszikusa, a Nervous Breakdown után. Másrészt azért, mert 7 számot tartalmaz és 6 perc a hossza. Ian MacKaye meséli a 'We Jam Econo - The Story Of Minutemen' c. dokumentumfilmben, hogy fogalmuk nem volt arról, hogy kik ezek a srácok, de valami elképesztő energia jött le a lemezről, provokatív volt, megőrültek tőle és bár rohadt rövíd volt, de mégis újra és újra meg kellett hallgatni. Jack Brewer a Saccharine Trustból mondta, hogy ezek nem csak dalok voltak, hanem ezek a csávók tényleg paranoiásak, szóval tökéletes folytatás volt a Nervous Breakdown után az SST Records-tól. Még Thurston Moore a Sonic Youthból is azt regélte, hogy egyszerűen eldobták az agyukat az anyagtól. Érdekes, hogy már ez a lélegzetvételnyi, 6 perces kislemez is változatos volt és tartalmazott jó pár emlékezetes témákat.

Gondolok itt például a Joe McCarthy's Ghost vagy a Fascist című számokra (előbbi egész fasza koncertvideója, ami megtekinthető feljebb). A Fascist basszustémája konkrétan annyira kurvanagy, hogy csak emiatt is megéri leszedni a lemezt. Vagy ott van a Definitions, ami egyik különleges tulajdonsága, hogy csak a végén indul be. Megaztán a banda védjegyének számító éles, torzítatlan gitárhangzás és ellenpontozásaként dörmögő basszus már itt úgy szól, ahogy azt ők akarták.
link: http://www.4shared.com/file/75020166/cd3c9f2f/1980_paranoid_time.html

The Punch Line (1981)
Az első nagylemez. Bár a nagylemez jelző talán kicsit túlzásnak tűnhet, ugyanis a rajta lévő 18 számot 15 perc alatt darálják el a srácok. Ez az SST negyedik kiadványa (a harmadik a Black Flag Jealous Again-je volt), nagyjából hasonló vonalat képvisel, mint a kislemez. Egy percnél nem hosszabb számok, lendületes, de frankó basszus témák és technikás dobolásra rápörgetett "hiperaktív" gitártszólamok. A basszustémák tekintetében egyébként ezen a lemezen van egy nagyon baba, frusztrációs téma, méghozzá a Boiling c. számban. Hallgassa meg, aki meri! Meg már ezeken a kezdeti anyagokon is erős szerephez jutottak a politikai üzeneteik, amik néhol tréfás módon (címadó dalban George A. Cluster tábotnok halálának kifigutázása), néhol számcímben (Song for El Salvador c. instrumentális tétel), több helyütt pedig nyilván a szövegekben is megmutatkoztak (pl. Disguises). A borítót D. Boon festette (a hátsó borítóért pedig George Hurley felelős, mert ugye ez még vinil formátumra lett optimalizálva), a lemezt meg egy éjszaka alatt rántották fel.
link: http://www.mediafire.com/?gj9zntdydjm

What Makes A Man Start Fires? (1982)
A második Minutemen nagylemezt (Mike Watt az első igazi albumuknak nevezte és bizony a rajta lévő 18 számnak már 26 percnyi súly volt) sokan várták igen nagy izgatottsággal. Egyszerűen minden izgalmas volt az anyaggal kapcsolatban a Pettibon rajz a boríton, a dalok, minden. Ez volt az első lemezük, amin a kétperces álomhatárt átlépték, méghozzá a The Anchor című dallal, aminek a szövegét George egy álma alapján írták és amiről a fent hivatkozott dokumentumfilmben Mike Watt így nyilatkozik: "[...] it's 2:30, huh, it's our opus" (haha).

Mellesleg ez volt az a lemezük, ahol Mike több dalban is lecserélte a pengetőt az ujjal való basszus-nyúzásra, ami elég erős funk ízt adott (The Only Minority c. dal például). Meg a zaklatott Split Red, a kurvajó dallamokat felvonultató Sell of Be Sold, vagy a lemezt záró, gitárszóló alá iszonyat flegma és egyszerű basszustémát odarakó Polarity és a nagyon fasza dobtémákkal rendelkező Beacon Sighted Through Fog is fantasztikusak.

Aztán szerepel még a lemezen a Bob Dylan Wrote Propaganda Songs, amit sokan egy kifigurázásnak vagy gúnyolásnak vették, nem fogták, hogy ez egy kedves tributálás volt, mivel Dylan Mike és D. egyik nagy gyermekkori ikona is volt (a dalt egyébként a Brutal Truth is feldolgoza a legutóbbi lemezén, súlyos!).
link: http://www.divshare.com/download/3947268-b89

Buzz Or Howl Under The Influence Of Heat (1983)
Ez a lemez se piti. Az egyik kedvencem tőlük. 50 dollárért vették fel. Az egyik felét Spottal rögzítették egy olyan előzetes elhatározással, hogy minél egyszerűbbre legyen véve a process. Így alakult, hogy élőben, lemez-sorrendben rögzítették a dalokat, azt' készcsá. A második felét pedig egy csávóval, aki valami válogatáslemezre kért tőlük egy számot (azt mondta, ha írnak neki egyet, felvehetik nála ingyen, így írtak 3 számot és azt kamuzták, hogy egy). Mellesleg ez az utolsó lemez, ahol Mike még használt pengetőt. A borító eredetileg egy National Geography fotó lett volna, amin különböző színű békák vannak, de aztán megtudták, hogy ez mennyibe kerülne nekik, így megkérték Joe Baizát (régi barát, a lemezen is játszik pár dalban, egyébként Saccharine Trust muzsikus, valamint később sokat zenélt Mike-kal), hogy alkosson valamit. Ő meg egy éjszaka alatt összehozott egy képet, amin Mike és D. épp egymással üvölt. És ezzel elég szépen le is jellemezte a kettejük viszonyát (valamin mindig ment a vita), sokan egyébként tréfásan Stan és Panhoz hasonlították őket, vagy a bandát a 3 Stoogeshoz (a mikrobuszukban volt is egy 3 stooges plakát, haha). Visszatérve a lemezre, az egyik legnagyobb daluk a Little Man With A Gun In His Hand is emitt szerepel.

Ezidőtájt egyre jobban kezd kidomborodni az, hogy basszus ezek a srácok nagyon-nagy dalokat is össze bírnak hozni. Mondjuk ez köszönhető annak is, hogy szép lassan dalformákba is fésülnek párat a számaikból. Meg az van, hogy a három kedvenc Minutemen nótámból egy szerepel is a lemezen, méghozzá a Dream Told By Moto. Meg kell szedni miatta az egész lemezt (hibátlan basszustéma). Itt van még a Dreams Are Free, Motherfucker! is, ami egy debil, örjöngős dzsemmelés, csakúgy, mint a The Toe Jam, amiben van női vokál és trombita is (a trombita több helyen előjön). Meg a Product kapitalizmus ellenes örjöngése és az I Felt Like A Gringo hatalmas szövege és zseniális muzsikája mind-mind birtoklási vágyat kell, hogy ébresszenek benned.
link: http://www.mediafire.com/?rgymyjzaljm

Double Nickels On The Dime (1984)
Te jó ég. Na ez az a lemez, ami mellett senki nem mehet el szó nélkül. Többen nevezik a Minutemen art rock lemezének. A története úgy hangzik, hogy '83 vége felé a srácoknak már volt jópár nóta a tarsolyukban, amivel épp studióztak. Ekkor a Hüsker Dü nevezetű banda a városba jött és azt csiripelték a madarak, hogy ők meg egy dupla live lemezt akarnak felvenni. Több se kellett a három jómadárnak, két héten belül megírtak és rögzítettek 20 újabb számot. George Hurley meséli, hogy 'double nickels on the dime: 46 számot rögzítettünk a nagylemezhez, őrület. jó sok időbe is került, legalább egy vagy két hét kellett hozzá, tudod csinálsz dolgokat fiatalon, amik később visszagondolva elképesztőek'. Egy tökéletes megtestesítője az album a kreativitásnak, a határok feszegetésének. A cím tréfásan utal Sammy Hagar Couldn't Drive 55 c. dalára, mivel ők inkább a zenével őrültek meg és nem kocsikkal száguldoztak (boríton Mike látható, amint épp 55 mérfölddel megy a bogárhátújával). A lemez tele van kiemelkedő nótákkal, mint például a This Ain't No Picnic (készült hozzá videóklip!), ami egy himnikus szerzemény a korszak melósainak (ők is mind munkás családokban nőttek fel).

Vagy ott van a Political Song For Michael Jackson To Sing, ami az egyik legjobb dalszöveget tartalmazza, amit valaha megírtak "is your life worth a painting" vagy ez "if we heard mortar shells/we'd cuss more in our songs/and cut down the guitar solos" és utána D. lenyom egy gizda szólót, ráadásul az szám alapból is szétkapna, olyan gizda, aztán a kedvenc számom a Theatre Is The Life Of You, amiben 0:26-nál olyan basszus+dob összjáték, meg váltás van, hogy bármikor hallgatom, letörölhetetlen vigyor ül ki a pofámra. Tele van iszonyat nagy zenei momentumokkal, amikben semmi öncélú nincs, mind zsigeri, játékos, mind élmény. Aztán ott van a zenekar lényegét, a barátságot, a őszinte zeneszeretet megfogalmazó History Lesson Pt. 2.

Ennek a dalnak az egyszerűségében rejlik az elsöprő ereje. Valamint visszatekintve az egyik legmeghatóbb dolog, amit valaha punkrocker megírt. "our band is scientist rock/but i was e. bloom and richard hell/joe strummer and john doe/me and mike watt playing guitar".
link: http://rapidshare.com/files/223352517/Double_Nickels_On_The_Dime.rar

Ezután megjelent még a Project: Mersh, ami egy viccből elkövetett próbálkozás slágeres nóták írására, és amin mellesleg újra megfogalmazzák a banda hitvallását (Tour-Spiel c. szám), egy hatalmas riffel megtámogatva. Volt még rengeteg tervük, például egy "3 dudes, 6 sides, half studio, half live" munkacímen futó tripla album, aminek a felét élőben a felét stúdióban rögzítették volna, vagy egy kollaboráció Richard Meltzer nevű íróval, aki a Blue Öyster Cultnak vagy a Creamnek is írt szövegeket, de sajnos ezekből a tervekből már  semmi sem valósulhatott meg, ugyanis '85 végén, egész pontosan december 22-én  Dennes szörnyet halt egy autóbalesetben.

Szerencsére Mike-ékat a Sonic Youth-os enbák és később egy egyetemista srác (és óriási D. Boon meg Minutemen rajongó), Ed Crawford, kirángatta a bénító elkeseredésből, így végülis nem hagyták abba a zenélést. Eddel hármasban fIREHOSE néven 5 nagylemezt adtak ki, kezdetben az SST-nél, majd a Columbia Records gondozásában. A kilencvenes évek közepe után Mike sok egyéb projektjére koncentrált (a mai napig is rengeteg van, meg sem próbálom felsorolni, majd tán később a kedvencekből csepegtetek), de 2002-ben egy összbaráti együttzenélősdit újra összehoztak, Unknown Instructors néven (Saccharine Trustos srácokkal), már több album megjelent, egyet be is tudtam rendelni, elszállt dzsesszes őrületek vannak rajta, meg egy számban Raymond Pettibon is vokalizál.

Szóval ez itt az én suta tisztelet nyilvánításom feléjük és az az öt lemez, ami számomra leginkább jellemzi a Minutemen fejlődését és zsenialitását, remélem párat megszedsz belőlük és adsz nekik egy esélyt, hiszen "This band could be your life".