Az első, mindjárt szembeötlő fasza dolog tavalyról az új Daughters album. Nem kapott túl nagy visszhangot, pedig szerintem majdnem vitte az első helyet. Sajnos az albumot már meg sem turnéztatták, mivel a Fang Island-et is nyomó gityós után a gerjedelmes, "vadvalagú" basszustémákat szállító tag is katapultált a csapatból. Kreatív ellentétek, ésatöbbi. Hülye, degenerált faszok, egy ilyen anyag után, ha jól megturnéztatják, mennybe mentek volna. Legalábbis az én mennyországomba kaptak volna jegyet az biztosis. Kellemes kis perverz dalszövegek csahosparaszt előadása és a még mindig jó zsémbes noise hangzás teszi császárivá az anyagot, örömmel mondom, rontom bontom. Abszolút méltó helytartói lennének a Jesus Lizardnak a 21. században. Ehelyett faszkodnak. De pozitív a jövőképem azért.
Nabaszki. Elkészült a harmadik Mike Watt Opera. Japánban adták ki tavaly, idén márciusban lesz beszerezhető a világ többi táján (addig is import). Nincs párja a dolognak. Hieronymus Bosch által inspirált, 30 tételes lemez, ahol visszatért a Minutemen hagyományokhoz (izgi: Tom Watson egy régi D. Boon gitáron játszotta fel az anyagot) és lement az egy perc körüli számhosszokig. Tele van zseniális kis rohamokkal, néhol őrült, néhol játékos, néhol grúvos, nagyon kamázom. Főleg, hogy végig Watt úr énekel. Például a Man-Shitting-Man milyen mértékben mokány már (?), kérdem én. Aztán a Head-And-Feet-Only-Man meg miféleképp cselszövő dobtémával és úgy egyébként is mennyire örleményes ritmussal rendelkezik már? Aztán ott helyezkedik el záró nótaként egy újabb önvallomás, Wheel-Bound-Man, amiben a jó, az üdvös Mike Watt bácsi a History Lesson Pt. 2 és Tour-Spiel hagyományait követve nyilatkozik hétköznapi életből vett hasonlatokkal az album tematikájának tükrében vizsgálva önmagát. Vigyorogva ráznám a kezét, akár Pracli Marci, Maci Pracli kezét, miután elagyabugyálták a Mancsokat közös erővel.
The Tallest Man On Earth - The Wild Hunt (Dead Oceans)
Nem nagyon tud hibázni a csóka. Zseniális albumot helyezett az ölünkbe ismételten. A közeljövőben lesz németben, meg hollandban is. Kéne, mi? Hábersze. A King of Spain című számot kegyeskedj meghallgatni és már akkor el tudod dönteni, hogy ez bizony ríkat. De egyébként a lemez egészét tekintve is elmondható, hogy javallott. Érzelmi folk töltet jön a vénába. Möhh! Hogy más ne mondjak, a Troubles Will Be Gone gitártémája is szerető, mindamellett vokálisan is tapsolható minden dal, bőgicsélve, megmagasztosodva. Atán ajánlott beszerezni a szintén tavalyi évhez köthető extended play jellegű megmozdulását is, ami Sometimes the Blues is Just a Passing Bird címre hallgat. Lélekharapós, szívtárnában bányászó öt szám van ott.
Ez is elég baró lett az az igazság. Már az albumnak elején olyan érzése támad az embernek, hogy ezek a csúnya koboldgyerekek, megmaradtak okoskodó, értelmiségi sátánoknak. Emberölést (nő ölést) bemutató szám is található, ráadásul mindjárt az első, de csattanóval is rendelkezik, mert kiderül ügye, hogy mégsem halt meg a nő. A Here Comes All The People jó kis disszonanciái, meg zavart keltő hegedűfutama is dzsókerek, aztán Scarecrows on A Killer Slant direkt felszínes gonoszsága is megnyerő, a Proud Evolution egyszerűen csak fasza. A buta társadalomkritikus szövegeket nem kamázom, mert simán csak kisebbségi komplexusokról, antiszocialitásról árulkodnak unintelligens baromarcok pofájából, de az Overachievers nem ilyen, bármit (!) mondjon is az első versszak. Összességében érdemes mindet. Plusz a myspace-en van egy újabb szerzemény a Manslaughter, Oops, ami odaver.
A jó picsába, mi? Az van, hogy a Jagjaguwar kiadóra nagyon kevés rosszat lehet mondani. Nem is szeretnék, hiába haragszik rájuk Nardwuar név-schtik lopás ürügyén (mellesleg hibásan hangzik el a kiadó neve, a Pharell Williamsszel és Shayjel készített hibátlan interjúban, amit viszont kötelező megnézni innen: KLYKK, ha kíváncsi vagy, milyen volt Pharell kedvenc interjúja), attól még zsenik. De, hogy az együttesről is: fuvola. A fuvola, mint hangszer nagyon oda tud verni kontrasztot adva és ezáltal még gizdábbá téve. Ugye: Beastie Boys- Flute Loop, Eric B. & Rakim- Know the Ledge, hát itt is hasonlóképp száll be a füstös múltból visszhangzó fasza gitártémák mellé. A félreértés elkerülése végett, az albumon csak ebben a számban szerepel, de ezzel én már mellettük is állok. Az összes többi nóta nagyon frankó, jól össze vannak téve, muszáj végighallgatni és eldönteni magadnak. De megsúgom még, hogy a tag, amit majd' legtöbben rájuk nyomnak last.fm-en, az hogy: awesome.
Érdekes módon sokáig nem bírtam Nick Cave-et. Egyszerűen felbaszott a lehúzó, negatív Kyle Minogue-gal közös dala, ami unalmas volt és baszott gyakran nyomták mindenhonnan. Aztán, mikor megjelent magyarul is a Rollins könyv, elrohantam megvenni és onnan kiderül hát, hogy kicsit más figura volt, mint ahogy elképzeltem (művészkedős faszfej). Utánamentem Birthday Partynak meg pár egyéb dolognak és a Grinderman is elkapott. A második cím nélküli nagylemezről azt tudom mondani, hogy ha egy album jól el van kezdve, akkor ott nem lehet gond. Itt szolíd altatást követően basz pofán egy szívemnek kedves baszósfutam kisvártatva! Ez hejj, de jó. Aztán a beszélősének és minden más is tökéletesen a helyéről kötekszik velünk. Az albumon szerepelnek visszafogottabb dalok is, de mindvégig van egy olyan érzése az embernek, hogy ez az énekes egy kocsmai búnyosból lett szónokként dühöng majd mindörökké. És ez bejön, főleg, ha van vastag basszus és zajos gitár hozzá.
A Weedeater konci fél éve kurvára jó volt az az igazság. Zsibongó békafejedelmeknek éreztem magam végig, amíg a showműsoruk ment. Az volt ugyanis, hogy kijutottunk minap (júniusban) Viennába, Sowhat fuvarlatával. Némi sörök elfogyasztása -és az orv illegálpisálás- után bementünk az aréna kerti részére még sört venni, ekkor meg szembe jött a jó Pándi Balázs barátunk több vitéz kiállású egyénnel karöltve. A jó Pándi Balázs barátunk hírnevéhez méltón lehetőséget adott rá, hogy Lefety Lóránt (de lehet, hogy rosszul emlékszem) néven bemehessek a koncertre pénzfizetés nélkül(!). Csodatörténés! Namost a koncert meg ennek tetejébe olyan valagszaggatóan parasztul sikerült, hogy még hónapokkal később is bobóztunk tőle, meg egymást oldal könyékkel böködtük, ha véletlenül összefutottunk valami csehóban, hogy "de az a Weedeater, az mennyire odakúrt már?!" Először láttam testközelből a fickókat, de amellett, hogy baszott intenzíven humpákoltak, hihetetlen egyértelműen lejött róluk a zeneszeretet, a érzőemberség. Mint, ahogy ezt alátámasztom a hitveses képpel.
Komcsira mondom. Olyan volt, hogy már jóelőre befészkeltük magunkat Dixie pofájába, az első sorba. Szolíd mitsemsejtésben szivorányásztuk a söricilineket az előzenekarok után, majd váratlanul elkezdte a szarrátorzított basszusát gyalultatni, csapkodni a marcona. Hisztéria volt. God Luck and Good Speed. Az egyik félsánta osztrák annyira hevületbe jött, hogy a mankóját rázta a feje fölött, mint barbarian. Bár az is lehet, hogy a dobos, Keko haja hozta ki a sodrából ennyire (ennél indokolatlanabb hajat eddig csak Shane Emburin vagy Scott Ianen láttam a régmúltban). De ez mindegy, mert hogy odaverte már a rígmust?! Annyira szétcsapott a buli, hogy hazafelé a kocsiban nem halkan szuszogva hajcsiztam, hanem üvöltve horkoltam, mint barbarian. Ja és az aktualisást is megmarkolva: a "Jason... the Dragon" albumuk hamarost érkezik a boltok polcaira.
Jövő hétfőn elég pokoli történet lesz. Úgy alakult ugyanis, hogy fellép Bécsben a Weedeater nevű otromba együttes. Na de már tisztázzuk, hogy mennyire otromba is a Weedeater együttes. Hát legalább, mint egy ház. Miként lehet ez? Miben mutatkozik meg ez, amit mondok az imént? Egyrészről, mert van a "Dixie" Dave Collins (ki bőgős, frontember), aki előfordulhat, hogy hányadékot spricceltet ki magából a showműsor közben.
Ennek tetejébe még a küllemileg, a fizimiskájukat tekintve is olyanok, mint egy (három) nem túl körmönfont közizlés elleni erőszakos cselekmény. Mint akiket ivadékaként nevelt a mocsárvilág, amíg hangszert nem ragadtak kezükbe. Mér meg mit? Voltak olyan együttesek régebben, hogy Bongzilla, valamint a Buzzov*en névvel rendelkezők, azokba meg már például Dixie basszusgitáron csinálta meg magát. Namost annak érdekében, hogy milyen is a Weedeater, megmondom én azt, hogy sludge metál zene hát a Weedeater. Van természetesen egy nem túl csendes (hanem inkább hangos) szívós, stoner felhangja is annak, amit képviselnek, dehát most mit csináljon az ember, nem? De. Főleg, hogy az is nagyon gonosz. Inkább csak kussol az ember félve és rajong.
A zenéjük egyébként igen nívós és számomra tetszetős is, mert igen jó és remekül feszülő kohász/bányász ritmusokat ver fel Keith "Keko" Kirkum dobos. Ennek tetejébe, mindezek fölé igen böszme (!) amolyan lomha bivalyszerű, tesztoszterontól igencsak átítatott, gizda gitárriffeket rak Dave "Shep" Shepard, amit (!) a Dixie által elkárogott vokál és az egyszerre három barlangban élő medve bőgését igen hűen visszaadó, masszív basszustémák igen jól kiegészítenek. Vegyük csak példának azt a számot, amit a videóklipen megnézel. A neve Szarvasmarha. Hozzávetőleg egy év után tudtam meg, hogy a dal valójában rendelkezik dalszöveggel is. És ez nagyon meglepett engem.
Olyan jó lesz ezt élőben hallani, hogy majd belekultúrósodik a hátam. A geng egyébként három nagylemezt tett le eddig az asztalra, kiadóilag a berzerker (!) recordsnál kezdtek, most pedig a méltán jó hírű southern lord gondozza kiadványaikat. Az új lemez idén, év vége felé jelenik meg Jason... the Dragon címmel, kicsit csúszva, ugyanis Dixie kedvenc shotgunjának tisztítása közben véletlenül ellőtte az egyik nagylábujját, így a felvételek később kezdődtek. Ebből eredően lett 9 Toes egyébként a turné címe. A Saviours és a Black Cobra társaságában lépnek majd fel ennek keretein belül a bécsi Arénában hétfőn.
A legutóbbi nagylemezt a lent hivatkozott linkón keresztül megtölthetitek ám. Van rajta egy Lynyrd Skynrd feldolgozás is, melyben a muníciójuk visszaadására szólítják fel az embereket, meg egy lassú, csendesebb nóta, miszerint nem ismered a énekest és ezért hagyjad is már békén őt. Fantasztikus! Leszedni és jönni Bécsbe, ha egyedül vagy, szólni, mert van még egy hely a kocsában.
Weedeater - God Luck And Good Speed (Southern Lord) 2007
http://www.sendspace.com/file/3ejte0
A Liars története 2000-ig nyúlik vissza, azaz idén tíz éves a csapat. A zenei paletta, amiről nyomják a témát nagyjából a noise rock gonoszkodása, a poszt-rock experimentalitása, kísérletezőkedve és az art punk okoskodásának háromszögébe szorítható bele és igazándiból nagyon baresz. Már jó ideje trióként tevékenykednek.
Ami emlékeim szerint a jó Pándi Balázs által szervezett 2004-es pesti koncerten (They Were Wrong So We Drowned albumot promótáló turné egyik állomásaként) is már így volt. A banda viszonylag hamar kult státuszt ért el egyébként zenei berkekben (első turnéjuk a Sonic Youth-szal volt) és az az igazság, hogy úgy tűnik, ehhez a kiváltságos helyzetükhöz már jó ideje - és a továbbiakban is - ragaszkodnak. Az idén megjelenő Sisterworld címre keresztelt nagylemez már az ötödik a sorban. Az egyik "köztudomású" tény velük kapcsolatban, hogy minden eddigi korongjuknak volt egy markáns, egyedi íze, atmoszférája. Kicsit ezeket szerintem vegyük számba.
A debütáló "They Threw Us All In A Trench And Stuck A Monument On Top" már kapásból egy magabiztos, experimentalitással kacérkodó, pattogós, feszes ritmusszekcióval megtámogatott, amolyan értelmiségi dance-punk csapat benyomását keltette. Az ezután következő, imént hivatkozott "They Were Wrong So We Drowned" album pedig egy kísérletezés szempontjából nagyon erős, kurvára fura koncept album lett, ami egy történetet mesél el, központi témájául pedig a boszorkányság szolgál. A lemezt igén meghökkenve fogadták és többnyire negatív kritikákat kapot. Ezen érdekes módon a harmadik korongjuk, a "Drums Not Dead" megjelenése változtatott nagyot (azóta a They Were Wrong... a 1001 lemez, amit hallanod kell halálod előtt c. kiadványban is helyt kapott), perspektívát adva a csapat kreativitására. Azért mondom, hogy érdekes, mert a Drums Not Dead egy olyan album, ami talán méginkább kilógott a sorból, a maga törékeny, már-már ambient-es (drone-os) hatású, zenei alapjaival (nagyon sokat kísérleteztek dobhangzásokkal az anyagon) és falsetto énektémáival. A 2007-es "Liars" (cím nélküli) nagylemezt hallgatva meg olyan furcsa érzése volt az embernek, hogy elkezdték szépen az eddigi kísérletezgetéseik során gyűjtött tapasztalataikat egy érdekes, ekltektikus és izgalmas stílussá összegyúrni. Megtalálhatóak benne a torzított dobtémák és a disszonancia (leather prowler c. nóta, amiben egyébként a moodswinger névre keresztelt hangszert is használják), de a poposan egyszerű számok felvételétől (housechlouds) sem irtóztak vagy ott van a Rolling Stone által 2007 száz legjobb dalába választott Freak Out.
És így el is jutottunk a legújabb "Sisterworld" névre keresztelt anyagukhoz. Amelyről a Scissor című dalhoz már lőttek is egy mozgóképet, ami ráadásul elég großartig! Valamint kiderül belőle, hogy a frontember bal lábfeje torzult.
Mennyire baró már, ahogy élesen belevág a szám kezdésekor hullámzó selymességbe az énekes fájdalmas önvallomásként előadott szövege?! Szerintem legalább, mint barbarian. Egyébként ez a matéria az én olvasatomban (1-2 hallgatás után) nem egyenes folytatása a cím nélküli előzőnek, hanem egy amolyan egybegyúrt stíluskavalkádja a Drums Not Dead és a korai feszesebb anyagoknak. Aki estleg a megvételre gondol abszolút jogosan, az próbáljon rá a deluxe változatra. A bónuszlemezen a 11 szám remixe szerepel, olyan előadók által, mint például a Melvins, Thom Yorke, Alan Vega (Suicide), Kazu a Blonde Redheadből vagy Bradford Cox a Deerhunterből.
Én egyelőre még csak a szimpla nagylemezt birtoklom, de persze az is elegendő szórakozást fog nyújtani ez elkövetkező pár napban. Már most simán meg tudok jelölni pár rövidtávon is fülhöz utat találó szerzeményt. A No Barrier Fun dobtémái nagyon királyak, A Scarecrows On A Killer Slant örjöngő lüktetése szintén szétcsap, a Proud Evolution számvégi fasza ambientes hangfoszlányai vagy a Drop Dead álmatag, disszonáns noise-rockja. 11 szám 42 perc. Jó lesz! Szeretni fogom.
Ez elmúlt években a noise-rock bizonyos képviselői, meg a délies zenei ízek mellett volt egy zenekar, amit egyszerűen nem tudtam annyit hallgatni, hogy megunjam. Pedig izomból rápróbálkoztam a dologra. Ők a Minutemen, amit három ember alkotott. D. Boon -bal oldal-, aki pufók gumimaci módjára pattogott és éles sikonyálásokat gerjesztett gitárjából és torkából is, Mike Watt -jobb oldal-, aki több generációnyi basszusgitárosra hatott életművével és zenéhez való hozzáállásával, valamint George Hurley -hátul-, a reverse-bundeszliga séros dobos, aki annyira szívén viselte az izgalmas dobtémák kitalálását, mint ET a hazajutás gondolatát (ráadásul mindketten megcsinálták).
Baromi érdekes egy zenekar ez. Abba a csoportba tartozik, amelyik nem szeret olyan dolgokat csinálni, amit elvárnak tőle. Inkább arra mentek mindig, amerre intuícióik (legyen az hirtelen jött ötlet, átgondolt koncepció vagy egyszerűen csak egy poén) vezették őket. Sok tekintetben voltak ösztön-zenekar, de fontosnak tartom azt is vehemensen kijelenteni, hogy kőkemény és tudatosan alakított elv-rendszer (szórólapozás, lemezfelvétel, borítók, gitárhangolás, szövegek, koncertkezdések, stb.) húzódott meg a háttérben. Természetesen majdnem mindent saját kézben tartottak. És ebből a okosabb ember rá is jöhet, hogy vajon miféle zenét játszhat a Minutemen. Hát punkok voltak, mint az állat. Azaz ez azért nem ilyen egyszerű. Fénysebességgel cikáztak a punktól a free dzsesszen át a folktól a funkig.
A történetünk a hetvenes évek Amerikájában, még közelebb San Pedro-ban kezdődik, ahol a 13 éves Mike Watt és D. Boon találkoztak. Egész pontosan egy parkban D. katonásat játszva Mike nyakába ugrik egy fáról, majd meglepődve tapasztalja, hogy Mike nem eszkimó. Mivel a többi haver már szétszéledt, ezért szépen elkezdtek cseverészni, majd ez többször előfordul és pillanatok alatt elválaszthatatlan haverokká válnak (D. Boon anyukája vette rá őket a zenélésre, ő mondta Mike-nak, hogy az övé a basszusgitár legyen). El is kezdtek zenélgetni (egy-egy riffet játszottak órákon keresztül), de fingjuk sem volt még semmiről, így mindenre maguktól kellett rájönniük. Mike például sokáig abban a hitben élt, hogy a húrok feszességének a beállítása minden zenész személyes döntése, van aki lazán szereti, van aki feszesen. Két év után jöttek rá, hogy a gitárosoknak nem árt összehangolniuk. Aztán össze is hoztak bandákat a gimiben, amikkel többnyire feldolgozásokat játszották.
Aztán '76 környékén betört a punk Amerikába is és eljött a változás. Mike-ék szépen rádöbbentek, hogy nem csak az aréna rock létezik, hanem hozzájuk hasonló frusztrált fiatalok, kis szaros klubokban egymás pofájába köpködhetik saját dalaikat. Ez 'a zene mindenkié' jellegű felismerés gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásukat. Innentől kezdve elkezdék egyre komolyabban venni a muzsikálást. Georgie-val egyébként egy házibulin találkoztak és ismerkedtek meg (annak ellenére, hogy egy gimiben és egy évben érettségiztek), amin Mike hullarészegen bezárta a fürdőszobába és rávette, hogy szálljon be hozzájuk dobolni (később pedig elájult). Először The Reactionaries néven alapítottak bandát egy plusz csávóval (névleg Martin), aki énekelt, de aztán rájöttek, hogy ez a klasszikus rock felállás elég ciki, nincs szükségük rá, így dobták a csávót. Ekkor George beszállt egy Hey Taxi nevű new wave bandába, Mike-ékat pedig egy Frank nevű tag egészítette ki dobon. Az első bulijukat Black Flag előzenekarként játszották, ami után Greg Ginn a Black Flag gityósa (nem mellesleg a a független SST Records egyik alapítója), meglátta bennük a fantasztikumot és fel is ajánlott nekik, hogy kiadna egy lemezt velük (a produceri munkát is ő látta el). A felvétel előtt a Frank nevű dobosnak elege lett a koncerten erőszakos és primitív punk közönségből és elmenekült posztjáról, így George-ot visszahívták, hogy rögzíthessék az anyagot. Felnyomta nekik azt a hét számot, de azt mondta, soha többet nem játszik velük (haha). Na, itt kezdődik az igazi Minutemen időszámítás, 1980-ban.
Paranoid Time (1980)
Ez a lemez több szempontból is igen kemény. Egyrészt azért, mert ez az SST Records második lemeze, a Black Flag klasszikusa, a Nervous Breakdown után. Másrészt azért, mert 7 számot tartalmaz és 6 perc a hossza. Ian MacKaye meséli a 'We Jam Econo - The Story Of Minutemen' c. dokumentumfilmben, hogy fogalmuk nem volt arról, hogy kik ezek a srácok, de valami elképesztő energia jött le a lemezről, provokatív volt, megőrültek tőle és bár rohadt rövíd volt, de mégis újra és újra meg kellett hallgatni. Jack Brewer a Saccharine Trustból mondta, hogy ezek nem csak dalok voltak, hanem ezek a csávók tényleg paranoiásak, szóval tökéletes folytatás volt a Nervous Breakdown után az SST Records-tól. Még Thurston Moore a Sonic Youthból is azt regélte, hogy egyszerűen eldobták az agyukat az anyagtól. Érdekes, hogy már ez a lélegzetvételnyi, 6 perces kislemez is változatos volt és tartalmazott jó pár emlékezetes témákat.
Gondolok itt például a Joe McCarthy's Ghost vagy a Fascist című számokra (előbbi egész fasza koncertvideója, ami megtekinthető feljebb). A Fascist basszustémája konkrétan annyira kurvanagy, hogy csak emiatt is megéri leszedni a lemezt. Vagy ott van a Definitions, ami egyik különleges tulajdonsága, hogy csak a végén indul be. Megaztán a banda védjegyének számító éles, torzítatlan gitárhangzás és ellenpontozásaként dörmögő basszus már itt úgy szól, ahogy azt ők akarták. link: http://www.4shared.com/file/75020166/cd3c9f2f/1980_paranoid_time.html
The Punch Line (1981)
Az első nagylemez. Bár a nagylemez jelző talán kicsit túlzásnak tűnhet, ugyanis a rajta lévő 18 számot 15 perc alatt darálják el a srácok. Ez az SST negyedik kiadványa (a harmadik a Black Flag Jealous Again-je volt), nagyjából hasonló vonalat képvisel, mint a kislemez. Egy percnél nem hosszabb számok, lendületes, de frankó basszus témák és technikás dobolásra rápörgetett "hiperaktív" gitártszólamok. A basszustémák tekintetében egyébként ezen a lemezen van egy nagyon baba, frusztrációs téma, méghozzá a Boiling c. számban. Hallgassa meg, aki meri! Meg már ezeken a kezdeti anyagokon is erős szerephez jutottak a politikai üzeneteik, amik néhol tréfás módon (címadó dalban George A. Cluster tábotnok halálának kifigutázása), néhol számcímben (Song for El Salvador c. instrumentális tétel), több helyütt pedig nyilván a szövegekben is megmutatkoztak (pl. Disguises). A borítót D. Boon festette (a hátsó borítóért pedig George Hurley felelős, mert ugye ez még vinil formátumra lett optimalizálva), a lemezt meg egy éjszaka alatt rántották fel. link: http://www.mediafire.com/?gj9zntdydjm
What Makes A Man Start Fires? (1982)
A második Minutemen nagylemezt (Mike Watt az első igazi albumuknak nevezte és bizony a rajta lévő 18 számnak már 26 percnyi súly volt) sokan várták igen nagy izgatottsággal. Egyszerűen minden izgalmas volt az anyaggal kapcsolatban a Pettibon rajz a boríton, a dalok, minden. Ez volt az első lemezük, amin a kétperces álomhatárt átlépték, méghozzá a The Anchor című dallal, aminek a szövegét George egy álma alapján írták és amiről a fent hivatkozott dokumentumfilmben Mike Watt így nyilatkozik: "[...] it's 2:30, huh, it's our opus" (haha).
Mellesleg ez volt az a lemezük, ahol Mike több dalban is lecserélte a pengetőt az ujjal való basszus-nyúzásra, ami elég erős funk ízt adott (The Only Minority c. dal például). Meg a zaklatott Split Red, a kurvajó dallamokat felvonultató Sell of Be Sold, vagy a lemezt záró, gitárszóló alá iszonyat flegma és egyszerű basszustémát odarakó Polarity és a nagyon fasza dobtémákkal rendelkező Beacon Sighted Through Fog is fantasztikusak.
Aztán szerepel még a lemezen a Bob Dylan Wrote Propaganda Songs, amit sokan egy kifigurázásnak vagy gúnyolásnak vették, nem fogták, hogy ez egy kedves tributálás volt, mivel Dylan Mike és D. egyik nagy gyermekkori ikona is volt (a dalt egyébként a Brutal Truth is feldolgoza a legutóbbi lemezén, súlyos!). link: http://www.divshare.com/download/3947268-b89
Buzz Or Howl Under The Influence Of Heat (1983)
Ez a lemez se piti. Az egyik kedvencem tőlük. 50 dollárért vették fel. Az egyik felét Spottal rögzítették egy olyan előzetes elhatározással, hogy minél egyszerűbbre legyen véve a process. Így alakult, hogy élőben, lemez-sorrendben rögzítették a dalokat, azt' készcsá. A második felét pedig egy csávóval, aki valami válogatáslemezre kért tőlük egy számot (azt mondta, ha írnak neki egyet, felvehetik nála ingyen, így írtak 3 számot és azt kamuzták, hogy egy). Mellesleg ez az utolsó lemez, ahol Mike még használt pengetőt. A borító eredetileg egy National Geography fotó lett volna, amin különböző színű békák vannak, de aztán megtudták, hogy ez mennyibe kerülne nekik, így megkérték Joe Baizát (régi barát, a lemezen is játszik pár dalban, egyébként Saccharine Trust muzsikus, valamint később sokat zenélt Mike-kal), hogy alkosson valamit. Ő meg egy éjszaka alatt összehozott egy képet, amin Mike és D. épp egymással üvölt. És ezzel elég szépen le is jellemezte a kettejük viszonyát (valamin mindig ment a vita), sokan egyébként tréfásan Stan és Panhoz hasonlították őket, vagy a bandát a 3 Stoogeshoz (a mikrobuszukban volt is egy 3 stooges plakát, haha). Visszatérve a lemezre, az egyik legnagyobb daluk a Little Man With A Gun In His Hand is emitt szerepel.
Ezidőtájt egyre jobban kezd kidomborodni az, hogy basszus ezek a srácok nagyon-nagy dalokat is össze bírnak hozni. Mondjuk ez köszönhető annak is, hogy szép lassan dalformákba is fésülnek párat a számaikból. Meg az van, hogy a három kedvenc Minutemen nótámból egy szerepel is a lemezen, méghozzá a Dream Told By Moto. Meg kell szedni miatta az egész lemezt (hibátlan basszustéma). Itt van még a Dreams Are Free, Motherfucker! is, ami egy debil, örjöngős dzsemmelés, csakúgy, mint a The Toe Jam, amiben van női vokál és trombita is (a trombita több helyen előjön). Meg a Product kapitalizmus ellenes örjöngése és az I Felt Like A Gringo hatalmas szövege és zseniális muzsikája mind-mind birtoklási vágyat kell, hogy ébresszenek benned. link: http://www.mediafire.com/?rgymyjzaljm
Double Nickels On The Dime (1984)
Te jó ég. Na ez az a lemez, ami mellett senki nem mehet el szó nélkül. Többen nevezik a Minutemen art rock lemezének. A története úgy hangzik, hogy '83 vége felé a srácoknak már volt jópár nóta a tarsolyukban, amivel épp studióztak. Ekkor a Hüsker Dü nevezetű banda a városba jött és azt csiripelték a madarak, hogy ők meg egy dupla live lemezt akarnak felvenni. Több se kellett a három jómadárnak, két héten belül megírtak és rögzítettek 20 újabb számot. George Hurley meséli, hogy 'double nickels on the dime: 46 számot rögzítettünk a nagylemezhez, őrület. jó sok időbe is került, legalább egy vagy két hét kellett hozzá, tudod csinálsz dolgokat fiatalon, amik később visszagondolva elképesztőek'. Egy tökéletes megtestesítője az album a kreativitásnak, a határok feszegetésének. A cím tréfásan utal Sammy Hagar Couldn't Drive 55 c. dalára, mivel ők inkább a zenével őrültek meg és nem kocsikkal száguldoztak (boríton Mike látható, amint épp 55 mérfölddel megy a bogárhátújával). A lemez tele van kiemelkedő nótákkal, mint például a This Ain't No Picnic (készült hozzá videóklip!), ami egy himnikus szerzemény a korszak melósainak (ők is mind munkás családokban nőttek fel).
Vagy ott van a Political Song For Michael Jackson To Sing, ami az egyik legjobb dalszöveget tartalmazza, amit valaha megírtak "is your life worth a painting" vagy ez "if we heard mortar shells/we'd cuss more in our songs/and cut down the guitar solos" és utána D. lenyom egy gizda szólót, ráadásul az szám alapból is szétkapna, olyan gizda, aztán a kedvenc számom a Theatre Is The Life Of You, amiben 0:26-nál olyan basszus+dob összjáték, meg váltás van, hogy bármikor hallgatom, letörölhetetlen vigyor ül ki a pofámra. Tele van iszonyat nagy zenei momentumokkal, amikben semmi öncélú nincs, mind zsigeri, játékos, mind élmény. Aztán ott van a zenekar lényegét, a barátságot, a őszinte zeneszeretet megfogalmazó History Lesson Pt. 2.
Ennek a dalnak az egyszerűségében rejlik az elsöprő ereje. Valamint visszatekintve az egyik legmeghatóbb dolog, amit valaha punkrocker megírt. "our band is scientist rock/but i was e. bloom and richard hell/joe strummer and john doe/me and mike watt playing guitar". link: http://rapidshare.com/files/223352517/Double_Nickels_On_The_Dime.rar
Ezután megjelent még a Project: Mersh, ami egy viccből elkövetett próbálkozás slágeres nóták írására, és amin mellesleg újra megfogalmazzák a banda hitvallását (Tour-Spiel c. szám), egy hatalmas riffel megtámogatva. Volt még rengeteg tervük, például egy "3 dudes, 6 sides, half studio, half live" munkacímen futó tripla album, aminek a felét élőben a felét stúdióban rögzítették volna, vagy egy kollaboráció Richard Meltzer nevű íróval, aki a Blue Öyster Cultnak vagy a Creamnek is írt szövegeket, de sajnos ezekből a tervekből már semmi sem valósulhatott meg, ugyanis '85 végén, egész pontosan december 22-én Dennes szörnyet halt egy autóbalesetben.
Szerencsére Mike-ékat a Sonic Youth-os enbák és később egy egyetemista srác (és óriási D. Boon meg Minutemen rajongó), Ed Crawford, kirángatta a bénító elkeseredésből, így végülis nem hagyták abba a zenélést. Eddel hármasban fIREHOSE néven 5 nagylemezt adtak ki, kezdetben az SST-nél, majd a Columbia Records gondozásában. A kilencvenes évek közepe után Mike sok egyéb projektjére koncentrált (a mai napig is rengeteg van, meg sem próbálom felsorolni, majd tán később a kedvencekből csepegtetek), de 2002-ben egy összbaráti együttzenélősdit újra összehoztak, Unknown Instructors néven (Saccharine Trustos srácokkal), már több album megjelent, egyet be is tudtam rendelni, elszállt dzsesszes őrületek vannak rajta, meg egy számban Raymond Pettibon is vokalizál.
Szóval ez itt az én suta tisztelet nyilvánításom feléjük és az az öt lemez, ami számomra leginkább jellemzi a Minutemen fejlődését és zsenialitását, remélem párat megszedsz belőlük és adsz nekik egy esélyt, hiszen "This band could be your life".
Daughters - Daughters (Hydrahead)
Mike Watt - Hyphenated-Man (Parabolica)
The Tallest Man On Earth - The Wild Hunt (Dead Oceans)
Liars - Sisterworld (Mute)
Wolf People - Steeple (Jagjaguwar)
Grinderman - Grinderman (Mute)
Ennek tetejébe még a küllemileg, a fizimiskájukat tekintve is olyanok, mint 
Paranoid Time (1980)
The Punch Line (1981)
What Makes A Man Start Fires? (1982)
Buzz Or Howl Under The Influence Of Heat (1983)
Double Nickels On The Dime (1984)
Megmondás